Észrevétlenül

Álmodtunk, álmodtam…
időtlenséget két puha karodba.
Állandóságot egy sosem volt ölelésbe,
szárnyalást szél borzolta virágos réten…
Ázottan, sárcseppektől szeplőtlenítve.
Egymásra vártunk a szikkadt földön,
vergődtünk csendben kéklő égen,
csapzottan, elveszetten, tehetetlenül.
Ébresztgettél, ébresztettelek…
Parázsló szavak szakadtak szét,
hangokként repültek messze,
hallgatástól fagyott félelembe.
Betűzöm neved…
mit rejt a szó, hamis…
szájaló valótlanná lettem magam is.
"Szép átálmodni magunkat a másba,
a nincsbe, a szépbe,"
merészen észrevétlenül.

Ady Endre: A XXX.-ik századból.