Úgy tűnik évente egy levél lett az átlag
És azt sem olvasod
Írok ismét a némaságnak
Hátha egyszer itt jársz és megkapod
Néha úgy kellenél mint egy esti óra
Mikor elfáradt testem végre megpihen
S ha lennél eltűnhetnél virradóra
De se jel se szó, csak a csend figyel
Hát baszd meg hogy nem vagy itt
Talán sose voltál
Örömöm nem kell és lelkem kínjait
Meg se hallod, nem hogy válaszolnál
Hát viszhall egy újabb évig, rohadék
Jövőre talán már én sem írok neked
S ha mégis visszajössz, a föld s az ég
Kitörli mindenhonnan hazug neved.
5 hozzászólás
Szia Miléna!
Döbbenet, hogyan változik át egy megsebzett lélek-kolibri vérszomjas dühöngő bestiává.
Nagyon tetszik, ahogyan tudatosan építkezel.
Ami számomra viszon zavaró, az a következő: hol van központozás, hol nincs, és ez szerintem hanyagság.
🙂
Üdvözlettel: Szabolcs
Óh, Miléne ez egy heves érzelmi kitörés volt, teljesen megértelek!
Szeretettel. panka
Üdv,
alternatíva:
Ez egy levél a Mikulásnak?
Nem, de amúgy nem rossz ötlet 😀
Hát a második strófa elején hangosan felnevettem.
Kissé nem várt szófordulat. 😀
Különben jó lett, nagyon át tudom érezni.
Üdv.: Tamás