Ez a föld egészen az enyém,
ahol ragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek lehelletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger, –
édes-bús dallamot hoz felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyál kergeti
a délibábot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs…
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat, – madár, szellő se ebben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús-messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,
enyém az a szál rózsa ott a kertben.
Enyém ez az ádáz csatákkal
teli földteke, ahol az ember
földanyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő, s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.
4 hozzászólás
Szeretem. A vers feléig úgy gondoltam, hogy a magad nevében beszélsz, “tied” a föld, vagyis a szülőföld vonzásában élsz. A második felében már továbbszállt a gondolatom a jó Istenhez. Övé az egész föld, nemcsak a magyar róna, hanem a kaliforniai narancsligetek is. Álmodj és alkoss továbbra is szép verseket! Üdv, Xénia-Judit.
Köszönöm, hogy olvastál és kifejtetted gondolataid… -Ez a föld valóban nemcsak az enyém, mindnyájunké, csak nem szeretjük eléggé, nem vesszük észre ezt a rengeteg szépséget, csodát, elmegyünk mellette…..
Szeretettel üdvözöllek: Móricz Eszter
Gyönyörű vers! Gratulálok!
Szép, "érdekes" befejezéssel… (üdv. Á.E.)