Puha keze, bársonyos vonása.
Ajkai lágy vallomása.
Csillogó kék szeme ragyogása.
Ez mind behunyt szemem látomása.
Látom, ha kelek.
Ha késő éjszakán lefekszek.
A nap szinte minden percében.
Mikor, hallok, vagy látok valamit az éterben.
És azt mondja ő: Felejtsem el.
Ne gondoljak, az együtt töltött percekre sem.
Verjek ki egy ilyen tüneményt a fejemből?
Nem lehet! Én, élek az erőből.
Bár már nem sokáig.
Nem tudom, hogy bírtam ki máig.
De lassan lelkem kimerül,
S testem, a hullámokban elmerül.
1 hozzászólás
Kedves Jean Claude!
A műved nagyon kézzelfogható “örület határát súroló” hiányérzetről tesz tanubizonyságot… Éreztem, hogy a műved akkor íródhatott, amikor épp ez az érzés volt hatalmon nálad… Nagyon élő érzések szavai. Jól érzem? Egészében REMEK a műved, viszont ( sajnos, őszinte vagyok, bocsi) ha a versszakokat nézem, úgy érzem, nem jó kapcsolat van a harmadik versszakodban…. Én a helyedben egy idő múltán, amikor már alábbhagynak a magas hiányérzet e lény után és az iránta érzett szerelem… akkor újra írnám mégegyszer, ugyanilyen gondolatokkal övezve… Akkor nem a “fájdalmas érzés”, hanem a “gyász” köszönt a hangulatára és már akkor másképp fog hatni, ez a remek ötlet ill. perc!:)
Üdv: Papaja