Utálom a szemed, mely közönytől ég.
Utálom, mert nem látok mögé,
és nem is értelek.
Belefáradtam a végtelen játszmákba,
Az üres beszélgetésekbe.
Bájmosolyt öltesz minden reggel,
Közben a lelked, mint törött szárny
Vergődik, és Te haldokolsz.
Az erős látszatát kelteni,
Ehhez a legjobb fegyvered a közöny,
Füstbe burkolod a lelked és szíved a magánytól ég.
A világot élettelennek látod, azt hiszed
Csak te magad élsz.
De, kedvesem, örök tévedésben élsz
Belül halott vagy,csak én látom azt, hogy félsz.
Könnyebb belélegezned a közöny édes
Leheletét, mintsem elviselni a világot
És élni.
4 hozzászólás
Ez kemény kritika, szóljon bárkihez is.Még is úgy érzem, az illető, nagyon közel áll hozzád, és épp ezért van fájdalom szavaid mögött.Szomorúan olvastam, mert az őszinteséged mögött, ott éreztem a csüggedést!
Szeretettel:Kriszti
Nagyon jól átjöttek az általad valószínűleg érzett érzelmek. Remélem azóta már újra vidám dalokat írsz!
OP: ha nagyon jól átjöttek, miért valószínűleg? hhhö 🙂
Szia Florette!
A "véletlen" kínálta fel írásod.
Gratulálok a versedhez, engem megfogott. Úgy látom, nem utálod azokat a szemeket, csak nem érted a vergődést. Bizony előfordul ilyen mással is. Ez akár üzenet is lehet a világ felé. Homokba dogni a fejünket könnyű, de nem kifizetődő.
Örülök, hogy a véletlen folytán becsöppentem ide!
Szeretettel: Kankalin