Elfogyott már mind a könnyem mind elsírtam.
Az emléked azt majd a szívemben jól elzárom,
Elszállt a lelkemből a dal, s mind az álom.
Nem remélek semmit, hisz vége már,
Elszállt a csalfa vak remény, s vele a nyár.
Te azért ne bánkódj majd egyet sem miattam,
Így van jól, ahogy történt, megleszek majd magam.
Azt gondoltad tán, minden szavam hazug volt, hamis,
Nem hitted tudom, hogy létezhet ily’ szeretet is!
Vagy nem tudtad elfogadni, vagy nem is akartad, amit érzek,
Nem is értetted, hisz’ oly’ távol vagy tőlem és nem is ismerhettél még meg.
Azt sem tudhatod hát, mily’ fukar volt velem az élet,
Kit szerettem én, az mást szeretett, s a szíve másé lett.
Most itt állok egymagamban bénán, lelkem megfáradt, pusztuló,
Nem várok semmit, szívem mint fagyott föld, melyet belep majd a hó.
Hallani sem akartad azt, mi az mit irántad érzek,
Óvatlan, őszinte kedves szavam is „beszólásnak” ítélted.
Jól tudom mi az, mi minket egymástól oly nagyon elválaszt,
Hogy mégis szívemben miként ébredt szerelem, nincs rá épeszű magyarázat.
Ha csak látlak, szívem mindig vadul kalapál, s nem találom hangomat,
Nyelvem néma, szótlan marad, vagy dadogva szólok s keresem a szavakat.
Elfogadom hát mindazt, ami van, s ami lesz,
Légy boldog, teljes szívemből azt kívánom, s már érzem azt sem bánom, ha elfeledsz!