Mikor elébed simul az õszi-kék.
Most az ezüstoxid évek jönnek ölni,
Az aranysárga s a borostyán pirosa,
Csak melléklet, õrzi az emléket,
Mint búzaszemeket féltve ölelõ hosszú szempilla
Véd! Érett szellemet hagyva érd el a mélyalagutat,
Majd magas, lila konkoly, piros pipacs
Koszorú ölel, mint mezõket a szürkéskék utak.
Érésben, zöldbõl aranyat mutat
A susogó búzakalász, míg otthont találsz,
Mint szempillák közül peregõ szemek hullnak,
Õszikék azúr kövek õrlik az éveket,
S a molnár,
lassan, tél-fehéren,
Gyújt lángot, végsõ kegyeletet.
5 hozzászólás
Ezüst-oxid évek… érdekes…színes volt versed (szó szerint!)… szinte látni lehetett:):)
A kalász szempilla-hasonlatát nem érzem annyira – de biztosan az én vevő-készülékemben van a hiba…
Ölellek!
Szia!
Szép színekkel, találó képekkel szemlélteted az elmúlást.
Szeretetettel: Rozália
Kedves Marika!
Nekem olyan, mintha nem is írtál volna, hanem festettél.
Egy csodálatosan színes képet az elmúlásról.
Nagyon tetszett.
Üdv: József
Nagyon szép színes versedhez gratulálok! Örülök, hogy találkozhattunk!
Barátsággal Panka!
Kedves Marica!
Még nem tudok annyit írni, mint amennyit szeretnék, a verseddel is aláhúztad, hogy az ősznek is. a mi életünk őszének is, vannak gyönyörű szép napjai. A fontos az, hogy nyitott szemmel éljünk. Ez az első. Azonban ami talán még ennél is fontossab, hogy megtudjuk különböztettni, min tudunk, és min nem tudunk változtatni, azon amit látunk. Amin tudunk, azt feltétlenül és minden gondolkodás nélkül tegyük meg, amin nem, annak ne engedjük meg , hogy a gondolat bennünket tönkre tegyen, Ez a legnehezebb. De életfontosságú. Ne engedjük meg magunknak azt, hogy egy tőlünk teljessen független dolog, a mi mindennapi életünket meghatározza. Ez a megelégedettség, és a boldogság receptje. Egyszerű leírni, de nagyon nehéz véghezvinni. Jó volt a szineket élvezni.
üdv Tóni