Fa vagyok

Fa vagyok, mit vad kegyetlen viharok téptek,
Fáj a szívem, nem tudlak elfeledni Téged.
Lelkem kétségekkel teli, helyét érzem, nem leli,
Ládd miként a szélvihar, ha erejét veszti,
Úgy csendesül ez a vihar benn a szívemben,
Halálát leli, most csendesen bevégezetlen?

Bánatos szívem minden csendes alkonyórán,
Bénán sajog, vérzik! Csak Rád gondolok némán.
Szomorúság vert sátrat szenvedő lelkemben.
Kínzó, fájdalmas csend honol reményvesztett szívemben.
Mondd, hogyan feledhetném el most, mégis mindazt,
Mit érzek, míg szívemben a remény – még – ott virraszt?

Reméli, hogy viszonzásra lel tán nálad egyszer…
Elhiszed azt, nem véletlen, hogy a nap felkel?
Hogy szívemben a szerelem, virágot bontott,
Épp ily’ természetes: hogy szemedtől tüzet fogott!
Szentül mondom, hidd el, én tudva nem akartam,
Lelkem párját keresve zendült akaratlan.

Kérdeném, de ládd, nem lehet…Érzel-e bármit?
Neked mindaz, mi a szívemben dúl, mit számít?