fák ága sírja fájva
a tél fagy-énekét,
s felnyitva szürke szemét
zúzmarát könnyez az ég.
Sóhajtva kél a holnap
fagyot lehelve hallgat,
a hajnal didergőn vár,
lám, reszkető bokrokat
jégujjal nappalba ringat.
Ébred a ház, s a lélek,
háztetőn óvatos léptek:
az álom még erre jár,
homályban rideg kisértet
– és zsebében lapul a nyár!
4 hozzászólás
Szia dreaming! 🙂
Elsősorban mindig a képeid visznek magukkal, azokat tátott szájjal bámulom. Örömet okoz, hogy magam festhetem az általad mellékelt vásznakon. 🙂
Nagyon szép, tele sóhajtással és vágyakkal, könnyekkel és mosolyokkal. Ezek az ellentétek lágy hullámzást adnak, jó velük ringatózni! 🙂
Egy aprócska megjegyzés: a "kísértet" így helyes. Ennyi, mellé hatalmas gratuláció, mert nagyon megfogott a vers! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia kedves Kankalin!
Igazán köszönöm a figyelmes olvasást, értékelést és a kiigazítást is 🙂
Örülök, ha sikerült örömet okoznom 🙂
Kedves Dear!
Rímjeid minden versedben – ebben is – nagyon jól sikerültek, szépen összecsengenek. Értesz a verseléshez. Jól átgondolt soraid szépen ívelnek át a fagy-énekéből, míg elér zsebében lapulva egészen a nyárba! Igazán költői képeket festesz, ami megjelenik a szemünk előtt, amikor olvassuk soraidat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon köszönöm – örülök, hogy így látod 🙂
Szeretettel: Éva