mikor mondjam el, hogy még mindig fáj,
mennyire zúg és mardos legbelül
a félelem,
a hiány és a vágy,
hol találom meg a végső
megoldást,
mennyi idő tolódik el kifelé
életemből, mikor már azt mondom:
állj!
s utána mindig
remegő lélekkel bújok el
este kusza álmaimba,
ott keresek egy álmot,
azt majd jól megnézem,
dédelgetem, becézem,
csillogó szemekkel
megkaparintom
a pillanatot,
ez az a pont, ahol én
félve, reszketve
elkanyarítom
életem minden szilánkját,
összerakom újból és újra,
mígnem olyan lesz, mint egy
tündöklő szivárvány,
s ott lesz majd egy pillanat,
mi bennem ott ragadt,
a válasz, mi eddig nem fakadt,
mint patak gyönge forrásból,
csak a vágy és kérés
egy felettem állónak,
újra szeretném járni
az utat,
melyen érzéseim vágyódnak,
s kérni az életet,
hogy legyen még remény,
mert a lét értelme,
hogy míg élhet, csak remél,
ha mást nem, akkor kérem,
legyen egy pillanat,
mely kikel majd bennem,
mint hamuszürke pirkadat,
hogy érezzem és lássam,
hogy nevessek és szálljak,
hogy tapintsam és áldjam,
mert nekem ez a pillanat
fontos, mint
fűszálnak esőcsepp,
mely éhesen zubog
ki belőlem,
de én csak kérlelem,
hogy végre
kikeljen belőlem
egy tavaszi áradat sodrása,
mely messze visz,
messze az én álmaimba,
ott majd szárnyaimmal
fent keringek,
felemelem vézna kezeimmel,
mígnem összecsuklanak
a szavak,
mert annyira jó vele és édes,
arca boldog és fényes,
szeretetre éhes,
és olykor kérlel,
én meg csak bután csillogok,
mint odafent a csillagok,
vagy csak némán csacsogok,
de arca és teste és szeme és szája,
mint a szivárványok netovábbja,
belőlem a patak vize kiszárad,
sivatag leszek,
sodródik majd bennem a sok
homokszemcse,
félelemmel, reszketegve,
messzi tűnik a patak vize,
nincsen menekvésem,
csak egy hamis feltevésem,
szívem szakad ketté
ez álnok érzés alatt,
s látom az érzést, mi
bennem ragadt,
s végül ott fekszik előttem
a pillanat,
melyet én hoztam létre,
remegve veszem kézbe,
megsimítom, leporolom,
egészen addig pucolom,
míg ott lesz előttem
csillogón,
s csak nézem, mert olyan szép,
tündököl és mégis fél,
emlékeket dalolva kér,
s én így emlékezem,
átfutok életemen,
roppanó esték és nevek,
vacogó és kies tervek,
buborékként szétpukkanó
emlék-képzetek,
elcsobognak előttem és álmaimban,
s félve teszem le ezt a pillanatot,
körbe járom, átkarolom,
ölbe veszem, leporolom,
de nem lesz tiszta, folyton poros,
mint fogason lógó posztó:
dohos,
hiába erőlködöm, nem lesz már az enyém,
így szakad el tőlem
a remény,
végképp eltűnt előlem a kép,
elfújta egy álnok szél,
szívem rúgkapál, vadul verdes,
szörnyen fél,
mert veszélyes ez a pillanat,
hiába él még a remény,
hiába élünk, míg a szerelem
remél,
mégis visszateszem ezt a pillanatot,
bezárom egy kemencébe,
tüzet gyújtok lelkemből,
s fellángol szívem szelencéje,
és csak nézem a lángokat,
sírva, fuldoklón,
mert veszettül hiányzik lénye,
érzései, nevetése, nyelve,
bársony-puha teste,
zokogva hagyom magam mögött
ezt a kínzó lángot,
nem nézek hátra,
csak már jó messziről látom,
mennyire fényes ez a láng,
szép és fenséges a tánc,
mit a forró nyelvek űznek
lelkemmel,
de egyszer minden mégis véget ér,
a pillanat majd elkísér,
hol a jóság az égig ér,
s ebben a jóságban vissza-vissza
pillantok,
kétrét görnyedve rárontok
szívem vad belsejébe,
hogy onnan kitépve
nevét és arcát,
kérjek egy új életet,
melyben nem lesz hiány
a szeretet.
és
kiürültem, mint almárium tetején egy váza,
vagy mint ott és elhagyott csiga üres háza,
majd képet rakok ki életem elmúlt soraiból,
végül mondatokat fűzök tétova szavaimból:
fáj.
2 hozzászólás
Mély érzéseid megütik az embert is. Tetszett! Szépen fogalmazol, és fájóan átérezhető. Gratula!
Szia!
Így körbejárni ennyi és minden irányból ezt a szorító érzést, én még nem olvastam. Nagyon éreztem ,értettem ezt a verset és olyan sodrása volt, hogy magával ragadott és most nagyon tetszik.
Szeretettel:dreamer