Fáj az élet, nem hagy nyugodni,
mintha minden szenvedés lenne,
megértem már a férfi-vágyakra,
érett lettem a szerelemre,
mégis, kit szerettem, annak
nem lehettem a menedéke,
várok egy lányra, akinek
én leszek majd a béke.
De vajon eljön-e Ő,
akiről éjjente álmodozom,
vagy élnem úgy kell tovább,
hogy szívemet feláldozom?
6 hozzászólás
Biztasan rátalálsz, lehet épp akkor mikor nem is gondolnád.
Barátsággal Panka
Nem kell a szívedet feláldozni… legalábbis remélem. Nagyon tetszik a versed, gratulálok: Colhicum
Szia!
Jöjjön el, azt kívánom!
Szeretettel: Rozália
"Keresem azt, aki enyém,
ő is keres majd. Megtalál."
(Weöres Sándor)
Ez a vonzás törvénye.
Kedves Péter!
Örök dilemma, mindig félünk attól, hogy talán sose találjuk meg az igaz szerelmet, de bízni kell benne, még ha a tükörben valami rondaságot is látunk. Egy kicsit lehetett volna még javítgatni a szótagszámokat, de ez már csak kisbetűs hozzászólás. Én is azt kívánom, hogy találd meg Őt! Örülök, hogy feltetted az első versedet, gazdagítod vele az íróklubot.
Gratulál
Réka
Kedves Péter!
Ezzel az érzéssel nem vagy egyedül. Versedből hiányzik egy kis "fűszer", amúgy ízlik. 🙂
Ha a versedbe bele vinnéd azt a fájdalmat, ami a címben van, talán jobb lenne. Az benne van, hogy miért és hol, hogyan, de a fájdalmad erejét nem érzem, a kínt.
Persze ez egy magán vélemény és az én szavam nem ér túl sokat.
Sok sikert az Íróklubban!
Üdv. Metal Koala