Fáj a csend, marcangol a magány,
emlékeid képe annyira halvány,
könnyezik lelkem, szemeim áznak,
árva lelkemben csupasz ágak.
Lehullt a szirom, szaggat a tüske,
égő vágyak hamvai a füstbe!
Múló szerelem, elhantolt tavasz,
töltött fegyverben beragadt ravasz!
Homályba vész a távoli horizont,
tudom, nem látlak többé viszont!
Átkozott sors, eltévedt fohász,
kínokat dagasztó savanyú kovász!
Felkel a Nap, újabb hajnalon,
verejtéket izzó dérces álmokon!
Eljön az est, démonok násza,
végleg kihal bájaid varázsa.