A múlt nyár napraforgóaranyát
a tél szotyolahéjszínre festi,
az ég is viseltes lódenkabát,
mit nem akar már fölvenni senki.
Hajnaltól délig nyújtózik a köd,
s mire eszmél a nap, az est lehull.
Tegnapi álmaid újratöltöd,
de reggelre mind sorra kifakul.
És beleolvadsz a félhomályba,
vonszolva magad mögött a kedved.
Villamosra szállsz, csak mert sárga.
S közben az eső megint elered.
4 hozzászólás
Nagyon jó a táj és a helyzet leíró versed! Remek képek! Átérezhető. mennyire komor, egyhangú.
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm szépen, kedves Ica.
Idilli képed a télről nagyon találó és érzékletes. Nagyon tetszik. Örömmel olvastam. Ilike
Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik 🙂