Megállok a téren.
Mellettem idegen emberek
Félelme dörömböl.
Hallom a sziszegő ösztönt,
Rést vágva szabadul…
A virág mosolya csalhat,
Szirma ízletes falat számban.
Vágyom elfajult érzéseim
Hátadba marni kegyetlen.
Még ne eressz. Feszítsd túl a húrt…
Nem ad okot agóniára
Az utálatos horpadt
Álom-bádogdobozba zárt-óra
A zárt-osztály fehér falai közt.[IG_KITOLT]
4 hozzászólás
…ebben az esetben egy kissé keskeny a 6ár az abszurd és az elmélkedés kategória között…olvastam…olvastam…és az utolsó sor teljesen át0rta a verset (a hangulatot, az elméletet)…”Még ne eressz. Feszítsd túl a húrt…” – ez a sor nekem kissé kilóg a sorból…magam is persze beleteszem a versbe (ami jó…én sokáig nem tudtam olyat 0rni, amibe rajtam k0vül más is belefér) és ezért van az, hogy ennél is és másik 0rásodnál is 0rtam a pszichológia jelenlétét, az őrületet, amit a bezértság még fokoz…
“Megállok a téren.
Mellettem idegen emberek
Félelme dörömböl.”
…képzelődsz…előzmények…te is félsz (?)…
“Hallom a sziszegő ösztönt,
Rést vágva szabadul…”
…átszakad a gát, a józan ész elázott…kitört a rést tovább növelve…és innen már bezárt vagy…vágysz a szabadságra…hibáztatod…bosszú…de szereted is…kettősség, ami elszak0t és ott akar tartani…nem tudsz döntést hozni…e belső konfliktus zár be és nem enged, ettől nem érzed a virágok illatát és már az 0zükkel is megelégednél…
…de tiszta…
Köszönöm AmigoH.
Tényleg érdekel okfejtésed.. de nem lep meg amit írsz, mert ez mind igaz érzések voltak még a közelmúltban…
nagyon jó lett ez is…
Köszönöm… 🙂