Apró szirom vagyok talán,
semmitmondó porszem,
a létezés gigantikus falán.
Szenvedek én is, vigyorgok néha,
mikor az öröm megsimít, a léha.
Léha céda, késztető féktelen vágya,
hogy dalt hintsek e bolond világra.
Szavalom az igét, még ha nem is tudom,
hazug szavakat elhiszem, minden fórumon.
Ki butának gondol néha, vadul tombol,
vöröslik feje a sok gondtól, gubanctól,
képmutatás ingét kigombolja olykor,
iszapos lelke, a visszanyelt mocsoktól.
Gyűlölöm magamat alázatos galád,
hogy nem szakítom ketté az erőlködés falát.
Elmémbe égette a feliratot bárki,
próbálkozhatsz, de nem találnád ki.
Vadulj meg és csörtess, ne hagyd magadat,
te lépsz, vagy kifilézik tébolyult agyadat !
2 hozzászólás
Kedves Edit!
Úgy érzem, ez a vers aztán kiömlött rendesen. A cím igazán jó, figyelmet megragadó. A tartalom annál is jobb, rendesen meg van pakolva indulattal.
Szeretettel: Laca 🙂
Köszönöm…köszönöm..köszönöm…. ❤