Farkasok

Megfagyott erdők mélyén
falkába verődnek
a szemükben vérré
változó őznek
húsát tépő
megvadult farkasok,
Metsző tekintetük elhaló
fényében
még játszanak a
felcsillanó régi képek,
Mikor még nem ordító éj,
süvöltő szél,
zord sziklaél,
éles karomkés
uralta testük,
S nemcsak ölés a síri csendben,
fulladó féltetemek,
véres folyó szerte a fehérben
követte lábnyomukat,
Hanem még élt a hó ereje,
S akárhányszor
megvadult farkas
őznek torkát
metszette volna át
a fagyban,
Haldoklónak kifakadó lehelete
a fára felfutva
akaratlanul
elhívta a havazást,
Mely lehullva,
hullát betakarva
védte a múltat…

Ezek vagytok ti.
Vérben fürdő farkasok
a zivatarban,
ártatlant ölve
szétdúljátok a jelent, s a múltat,
fulladó félemberekként
rajzotok,
elfeleditek kik vagytok,
s kik lehettetek volna,
De addig tapossátok, mi igaz volt,
míg a hó el nem fedi,
s hulló szárnyával meg nem védi,
S míg magatokból ki nem törlitek
Mit másnak feledni nem lehet…