Farsang

Mondd, meddig járnak még a pofonok,
azért, mert bőrömbe öltözött vagyok?
Itt a kurtafarkú február,
mindenhol áll a bál,
valahol táncra várnak rám,
s én már ötven éve
nem találom a báliruhám…
Nekem nincsen jelmezem,
s nem akartam sem Piroska,
sem istennő lenni – soha…
Bőröm alatt csontomat viselem,
s alattuk a szívem meztelen.

Itt a kurtafarkú február,
mindenhol áll a bál.
Kezembe kúszott egy hegedű,
hozzá dörgölőzött a vonó,
s engem fényes ruhába
öltöztetett a derű,
hogyha már nem bálozok,
legalább zenélni volna jó…
Húznám hol szomorúan,
hol őrült mód, kísérve dobbal,
s kalapomba dobált apró csillagokkal
térnék nyugovóra,
ha a farsang végét elüti az óra.

Itt a kurta-farkú február
mindenhol áll a bál,
de rólam lassan leválik fényruhám,
s itt állok pőrén, sután.
Legalább eltakarnám piruló arcomat –
de már ötven éve
nem találom az álarcomat…
Kezemben a meghökkent hegedű,
s ijedt vonója,
szám sarkába mintha még
egy kis derű ottragadt volna,
nézem kalapomban a csillagokat,
muzsikám ennyit ért…
Mondd, hány csillag jár a bőrömért?