és azok a csókok, mik ajkon maradtak, –
a szavak, a bókok, mind belénk-apadnak,
ha zsugorin bánunk önnön érzésünkkel.
Bent ringatjuk mélyen, leplezve cipeljük,
szűk lélek-markunkkal kívülre nem adunk; –
és ha másunk nincs is, ez egyetlen javunk,
még akkor sem adunk; telve daccal fejünk,
kitartunk ellenünk. Szívünkben dúl a harc,
hisz Ő mást szeretne. Nagyságot mutatni, –
érzékenységet, mely sosem álszent, talmi…
szellemtűz-lobogást; lengjen vörös, narancs
és türkiz, meg sárga; perzselje át Napunk,
(az a belső Napunk) vastag bőrünk héját, –
cserzett arcunk pírját…s elérhesse célját:
…leplek nélkül vállaljuk azt, akik vagyunk.
4 hozzászólás
Szia!
Nagyon szép sorok és igaz sorok!
Vállalni kell magunkat minden pillanatban. Az emberi őszinteség még ha fájó is tud lenni, legalább egyenes és tiszta. Csak egyre kevesebb van belőle. De bízunk, hogy ez változik.
Gratula!
Kedves Fél-X!
Nagyon köszönöm, hogy figyelemre méltattál és megosztottad velem véleményedet.
Jólestek elismerő szavaid. 🙂 Üdv. Éva
Igen, az önmagunk vállalása erény. Teljesen mindegy jó, avagy az ellenkezője. Érték még, és marad is, csak most a világ, kissé más kanyart vett.
Szeretettel:Selanne
Selanne kedves!
Őszintén hálás vagyok látogatásodért, az időért, amit nálam-töltöttél. 🙂 Örülök, ha hasonlóan "látunk". Szeretettel. Éva