Fázom

Bámulom, hogyan játszik a tűz,
bele-bele harapva a sírdogáló fába,
kéjesen nyaldossa a kandalló üvegét,
s piros almákat rajzol arcom ívére.
És mégis olyan nagyon fázom:
itt fázom, itt mélyen, legbelül,
hol vörösen vágtat az erekben a vér,
mert hajtja vén rozsdás motorja,
s mint öreg vekker az asztalon,
veri a bús bimmbammokat.
Halkan nyöszörgöm takaród után,
amit magára húzott a távolság,
s vitte görbe hátán túl a hegyeken
betakarni vele elült vad szeleket.
Most itt ülhetek reszkető magamban,
számolva a hamvadó fahasábokat,
amint szép lassan elterül a félhomály.
Titok ül az éj csillagtalan ablakára,
messzeségből rám hull a felismerés,
már tudom; nélküled mindig fázom.