Ülök a kertben a nagy cseresznyefa alatt
– figyelem a madarakat.
Ülök magányosan, szagolom a rózsát
élvezettel szívom magamba illatát,
nézem a kék eget, futófellegeket…
Ilyenkor mit mond nekem a Természet?
Egy fecskepár száll el felettem,
szájukban bogár, amit
fecskefiókáknak visznek.
Röpül fecskemama fészkéhez,
ahol minden kismadár tátja csőrét;
fecskemama eteti,
mert minden aprómadár rá vár,
majd elszáll.
Napról-napra fecskepár ezt teszi:
fiókáit eteti.
Ha beomlik a fecskefészek
ott a párja, megjavítja.
Mire leszáll az est, elfáradnak,
mindnyájan összebújnak,
egymást így melegítik,
elalusznak hajnalig.
Virradatkor fecskepár
ismét élelem után jár.
Apró fecskék növekednek,
mire eljön az ősz, nagyra nőnek.
Akkor a fecskecsalád
itthagyja az otthonát;
elindulnak, elröpülnek,
újhazában tovább élnek,
de tavasszal visszajönnek,
fészkeikben megpihennek,
s élik tovább életüket.
2 hozzászólás
Egy újabb megnyilvánulása állatszeretetednek egy szép versben.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm Esztike a látogatást. Kedves tőled, hogy hűségesen olvasod az írásaimat. Majdnem egy hónapja nem tudtam belépni a Honlapra, ma sikerült végre! Nagyon hiányzott.
Szeretettel: Kata