Fehér virággal oltárhoz léptem,
Fehér hajú jó apám kíséretében.
Fehér lepedőn testem terítve,
Fehér, mint tejszín, forró kávén remegve.
Fehér ruhám padlóra omolva,
Fehér hó ugyanúgy, odakinn, kupacba.
Fehér és színes ragyogást látok,
Fehér ágyban fekve „örökké”-t kívánok.
Fehér a vidék, de már szívünkben,
Fehér fénnyel izzunk most egymás lelkében.
Fehér szirmok gyümölccsé érlenek,
Fehér ruhácskák, aprók, s pólyák kellenek.
Fehér kezem szorítod, velem vagy,
Fehér a folyosó s a hasam olyan nagy.
Fehér köpenyek, fájdalmam csitul,
Fehér tejem cseppje kicsim szájába hull.
1 hozzászólás
Van valami szomorúság, ami folyamatosan benne ül
a sorokban, mindannak ellenére, hogy a vége az írás
szerint nagyon jó, remek-és mégis a szomorúság az,
ami bennem megmarad az olvasgatás után. Kicsit
vigyáznák az ütemre, de egyébként nekem mond
valamit,ébreszt belső gondolatokat.
szia:ruca