Fel, fel rebbennek a madarak,
Fehér szárnyukon ragyog a Nap.
Áll a riadt fiú a háznál,
Kihalt az utca, senki sem jár.
A feszültség úszik a téren,
„Vajon meddig szabad még élnem?
A kedvest látom-e még otthon?
Öleli-e anyámat még karom?
Fáj-e a halál, vagy csak szédít?
S aki szemben áll, fél-e így?
Nem érdekel már, hogy szerb vagyok,
Aludni, enni, élni akarok!
Ember helyett állattá lettem,
Apákat és anyákat öltem!”
Kavics pattan az utca kövén,
Egy gránát robban a ház tövén!
Ugrik a fiú, a karja lendül,
De már késő, és lassan elterül!
Fel, fel rebbennek a madarak,
Szárnyuk alatt a halál arat.
/Budapest, 1996/
7 hozzászólás
Huh Leticia!
Nagyon erősek a képeid, nem tudom mit élhettél át…de nagyon átélted…nem tudom ehez lehet-e gratulálni…de azt tudom, h az ilyen gyönyörű fehér galambok nem vesznek el, sem a város főterén, sem az élet nagy egén!
A tévében láttam egy beszámolót még annó, ahol beszámoltak az épp aktuális eseményekről, és ott mutatták a ház sarkán felrobbanó kézigránátot.
Köszönöm a hozzászólást!
Jesszus ez gyönyörű…eszméletlen hatásos a negyedik versszak. Legalább is nekem ennél a résznél rándult görcsbe a gyomrom. Gratulálok, a forma is szokatlan, és egyedi, nem nagyon olvastam még ehhez hasonlót. Minden jót!
jah és még egy apróság….Fel, fel rebbennek a madarak, fehér szárnyukon ragyog a Nap.——->Fel, fel rebbennek a madarak, szárnyuk alatt a halál arat.
Ez az ellentét is fantasztikusan jó….na ennyi
Köszönöm, hogy elolvastad!
Borzalmas, hogy a háború mivé változtatja az embert:(((
Szia! Rátaláltam erre a versedre és nem tudom szó nélkül hagyni. Gyönyörűen megrázó, komoly és elgondolkodtató. Csak gratulálni tudok hozzá! Üdv: Andika
Köszönöm, hogy elolvastad, örülök, hogy tetszett.