Fagyott csont bordáin
az erdei bokornak,
az elaszott kökény
idő marta ráncait,
megfagyott csókjával
csipkedi a szél.
Madarak hallgatnak,
fázósan kucorognak,
a kis tó hátára
jéghártyát növeszt a tél.
Odvak mélyén alszik
az élet, alszik a lét,
csend szava hallatszik,
elhinti a békéjét.
Ravatalon fekszik,
lepel nélkül az erdőm,
holt levelek pőrén
nyugszanak még a lejtőn.
Valahol ünnep kel,
és átsuhan az erdőn.
Karácsony kopogtat,
advent gyertyái égnek,
ablakokban távol
kigyulladnak a fények.
Kint a vad, vackában
álmodja a meleget,
-alig láthatóan-
az erdőn egy hókristály
most végiglebegett.
Én már látom a telet.
Szöszmötölő pihék
betakarják, meztelen
erdő kihűlt testét,
elhozzák az igazi,
meghitt téli estét.
Lépteim, immár nyomot
hagynak a szűz hóban.
Hólepel óvón takar.
Hó alatt szendereg
a jövő. Karácsony van.