Fehérben pompázik az egész város,
égbenyúló ágak pihés-szárnyakat
növesztenek, gyémánt-fényük varázsos,
felidézik a gyermeki álmokat:
szűz-hóban angyalkát csinálni hanyatt
fekve; hemperegni lejtős részeken;
hóember pocakját görgetni, s dagadt
testébe széngombot nyomni egészen
mélyre, s répa orrot, söprűt kezének;
szánkón hasalva suhanni a dombról,
s kinek nem jut más, lecsúszhat fenéken
– nem akarunk kimaradni a jóból!
Csillanó hópelyhek hullnak szüntelen,
lépésenként ropognak talpam alatt,
mesebelivé válik a színtelen:
fehérré olvad a föld és nem marad
egyetlen fedetlen része a tájnak.
Olyan mint az isteni megtisztulás.
A lélek megtelik, angyalként szállnak
imáink – s boldog lesz a várakozás…
Fehérben pompázik az egész város,
égbenyúló ágak pihés-szárnyakat
növesztenek, gyémánt-fényük varázsos,
felidézik a gyermeki álmokat.
2 hozzászólás
Kedves Ligeti!
Eszembe juttattad a verseddel a gyermekkoromat. Fájó és boldog emlékek köre. A vers címe egyébként nekem egészen más témát idéz. Az esküvőt. 🙂
Üdvözöllek: Szilvi
Kedves Angyalka!
Igazad van : a címe szerint lehetne esküvői téma.
Na de a havas táj szépsége, tisztasága fogott meg engem – na és a gyermekkori emlékeim elém tolakodtak 🙂
Örülök, hogy neked is előjöttek ezek a képek.
Köszönöm a figyelmed 🙂
Szeretettel: Éva