Ma halottainkra emlékezünk.
Könnyes a szem. Tétova kezünk
simítja sírhant hideg kövét,
mintha arcához érhetnénk még,
mintha megfoghatnánk kezét…
Mintha a márványlap alatt
a drága halott megmaradt
volna élőnek, s válaszolna
erre a vágyó mozdulatra,
kezünket lágyan megsimítva…
Ma halottainkra emlékezünk.
Sírjaik előtt elrévedünk,
borzaszt a magányos jövendő,
hogy sorban ki a következő,
s mit hozhat még e szűk esztendő.
Elzokogjuk bús szívünk szerint
árvaságunk, félelmeink,
fejünket fejfájára hajtva,
sorsában sorsunkat siratva,
végében magunk végét vallva.
Ma halottainkra emlékezünk.
Fájó keserveket szenvedünk,
míg ölel imák halk zsongása,
lélekharang szelíd kongása,
füstölgő rőzse roppanása.
Míg mélabúval tölt rőt avar,
holt lelkek árja ködként kavar,
és ezernyi mécses csepp lángja
reszket temető alkonyába,
hol lelkünk vár a megnyugvásra.
Ma halottainkra emlékezünk…
15 hozzászólás
"Elzokogjuk bús szívünk szerint
árvaságunk, félelmeink,
fejünket fejfájára hajtva,
sorsában sorsunkat siratva,
végében magunk végét vallva."
Ez szép! Nagyon szép!
Kedves szusi! Örülök, hogy tetszett. Gyere máskor is.
Kedves Irén!
Az egész versedet – bármilyen szomorú is a temetőjárás – mégis olyan megnyugtatóan simogató szavakkal alkottad meg. Igazán szép emlékezést írtál erre az ünnepre.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata! Temetőjárás után az ember katartikusan megtisztul, megkönnyebbül, ezért is jó kicsit sírdogálni a temetőben. Ezt az érzést szerettem volna átadni.
Köszönöm, hogy olvastad!
Kedves Irén! Én nem szeretek kimenni a temetőbe. Számomra a szeretteim a szívemben élnek, lehet, hogy később változni tudok majd. Nagyon szép, és fájdalmas a versed. Örülök, hogy elolvashattam. Szeretettel: Mónika
Kedves Mónika! Ahogy az évek múlnak, ezek az érzések is változnak, ahogy egész valónk is. Amit régen nem szerettünk, azt másképp láthatjuk bizonyos idő elteltével, és ez jó, mert fiatalon sokszor könnyebben vesszük a dolgokat.Legjobb volna nem járni a temetőbe, de hát ezt szinte senki sem kerülheti el, – már abban a tekintetben, hogy vannak elhunyó hozzátartozói. Azt hiszem ma, hogy kell az a felemelő érzés, ami hazafelé elfogja az embert…
Igen, közeleg. Várjuk azt hiszem mindannyian,hiszen az év ebben a két napjában,Mindenszentek, és Halottak napján, feltétlenül szeretteink, barátaink sírjához látogatunk.Ez a második "karácsony".A legszebb ünnepek egyike. Fájdalmában, s meghatódottságában egyaránt.
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne! igen, én is éreztem már, különösen, ha az időjárási viszonyok is olyanok, hogy mintha a karácsonyhoz tartozna ez a nap. Felemelő érzésekben mindenképp.
Köszönöm, hogy írtál.
Gyönyörű emlékezés, Drága Irénke!
Gratulálok!
Puszi: Lyza
Kedves Lyza, örömmel vettem, hogy itt jártál, és boldog vagyok, hogy tetszett!
Nem lehet elmenni versed mellett anélkül, hogy ne markolna egy fájó érzés a szívünkbe.
Méltó, gyönyörű emlékezésedhez szívből, szeretettel gratulálok!
Zsanett
Kedves Zsanett köszönöm megtisztelő véleményed.
Szép emlékezés, és néhány nap múlva aktuális lesz.
Szia Irén!
Pontosan így igaz, ahogy leírtad: hideg a sírkő, balga a remény, hogy az érintést a bőrén érzi, akinek a teste odalent, a lelke odafent van. De látja és tudja.
Azon is elgondolkodtam, hogy valóban a saját sorsunk siratjuk, magunkat sajnáljuk, tehát önzőség. Abba is hagyom a sírást, mert nem szeretnék önző lenni!
Köszönöm, hogy olvashattam! Nagyon szép vers, ráadásul elgondolkodtató!
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin és Zagyvapart!
Valóban van egy kis önzés abban, amikor elsiratjuk halottainkat. Bár egyben az ő hiányuk miatt sajnáljuk magunkat, és ez jó. Úgyhogy a sírás mégsem az önzésünk miatt van… tehát sírj nyugodtan… de csak nem kívánok ilyet!… tehát mégse sírj… lényeg az, hogy köszönöm a véleményedet!
Nagyon örülök, hogy hozzászóltatok a vershez. Köszönöm szépen!