Zúg, búg, kong a toronyóra,
Fekete lepelbe öltözik a táj.
Vércse vijjog vad vonószóra,
Egy hang sikolt, mint akinek fáj,
A fényeket elfedi a szent homály.
Sötétség szállja meg az ezer lelket,
kacagnak a májak, torzulnak az arcok.
Két árny egymásnak úgy felelget,
mintha táblát karcolnának karmok.
A vad sötétből kilépni nem akarok.
Ragyogjatok fel, gonosz csillagok!
Gyújtasatok világot zavart elmémben!
Zúgjanak fel a mérges halál-dalok,
Én úgyis megvakulok a szent fényben.
S elrepülök egy titkos, égi lényben.
Angyal vagyok. Gonosz angyal.
Talán nem hiszel nekem?
Azt hitted, mindenki hófehér és
mindenkit éltet a szerelem?
Hát nem. Nem és nem.
Többé már nincs kegyelem.
Fogd meg szénfekete kezem,
S repülj a holnapba velem.
5 hozzászólás
Át tudom ezt érezni. Az érzékeny kamaszok gyermekbetegsége ez az érzés. Ismerem, sajna.
Jól visszaadod, csak a 2. strófában van egy olyan érzésem, mintha viccnek szánnád az egészet, de aztán szépen visszavezeted az eredeti mederbe. Ügyi vagy.
Felkaptad az érzést, és jól beleburkolóztál, amíg megírtad a verset, gratulálok! Sikert érzek a levegőben…:) A szent homály, a halál-dalok nagyon megfogtak!
Köszi szépen, hogy írtatok! Már nem érzem magam kamasznak, inkább tényleg csak egy hangulatba burkolóztam be! Köszi Mira a biztatást..:)
Kedves Hajnalcsillag a nevedhez hűen tényleg egy CSILLAG vagy. Korodat meghazudtolóan gyönyörű verset hoztál. Egy kis lázadást érzek a sorok között. Gratulálok. 🙂
Kedves Hajnalcsillag!
Érdekes vers. Szerkezetileg ha jól láttam akkor az ABABB rímképlettel éltél. De nem is ez a fontos. Hanem a mondanivaló. Nekem elfojtott dühöt, fájdalmat, dacot sugároz. Javíts ki, ha tévedek! Szóval tetszik. Néha velem is előfordul, hogy a fájdalom, és a kín ad erőt a versekhez. Az utolsó versszak különös… A végkiteljesedés, a valóság, ahol kiadod magadból a lényeget. Tetszik.
Üdv.:
Serafis