Fél szavakból… talán

Amióta e földre születtem
nem beszéltünk túl sokat –
lehet…
igen, igen,
egyszer sem –
hisz tudod,
a jég hátán is…
akkor minek?
Nem kerestelek és
te sem eng…
Nem kerestelek.
Csak hűtlen vagyok…
és konok is…
Vagy talán nem is a te
teremtményed…

De most,
most kérlek…
Nagyon!
Nézd ott
azt a kis kócost…
Látod?
Addig nem folytatom,
amíg rá nem nézel!
Konok,
az vagyok!
Látod?
Szép gyerek…
Épp álmodik és mosolyog.
Szép, ugye?
Ő biztos a te lányod.
Mert fázik egyedül,
és
mert másé nem…
Ugyanis elfelejtettél mellé adni
valakit,
valakit, aki felnőtt…

Sok az a hat milliárd,
értem én…
nem figyelhetsz egyszerre mindenkire…
De abból a sokból
elég lenne neki egy.
Nem kettő,
csupán egy…
Egyetlen.
Láthatod, hogy
magamhoz vettem én,
s ételt adok neki, ha éhes…
De tíz év sincs,
amennyivel előbb születtem,
mint ő.
És az nem ugyanaz…
Nem az egyetlen,
csak egy vagyok neki…

Igaz,
én sosem féltem a sötétben;
és sosem hiányzott senki,
aki nagyobb,
aki bölcsebb,
aki sze…
Mert nem vagyok a te
teremtményed,
vagy csak igen
konok…
Mindegy is.
De ő a tied!
Biztos, hogy az,
mert fázik…
láthatod.

Láthatod már,
fontos ügy ez,
amiért most zavarlak…
Nem kaptam elég időt…
Egyik nap még azt sem tudtam,
merre a hivatal bejárata…
Másnapra pedig egy
iskolás gyerekért kellett felelnem.
És itt ez a sok hiányosság!
Az én fejemben…
és az ő lelkében…
Ne nekem segíts…
Hiszen tudod,
hogy én a jég hátán is…
Csak pótold azt,
amit én nem tudok…
amit nem tudhatok…
Amit te elfelejtettél megadni neki…

Bárhogy is,
csak legyen
belőle
egyszer
egy kerek egész
ember.

Mert a te lányod!