A mélyen szunnyadó hajnali hegy
Az eső-lakkozta falevelek alatt
Hűvös magányt ölel rám a csend
Az út mellett menetelő fák közt
Tekintetem távolabbra téved
A láthatáron ásító lusta világ
Lassan úgy dönt, mégis csak felébred
Képzeletem ennél is messzebb,
Talán sejted, merre is kószál:
Egy nevenincs elvarázsolt tájon
A két mélytüzű tónál…
A hegyálmodta párával együtt
a hajnali sóhaj is feléd száll
Te messzi idegenből melegen
Arcomba néző napraforgószál.
7 hozzászólás
Helló!
Szép, teljes rímekkel dolgoztál, a képeid magával ragadóak. 🙂 Nekem tetszik ez a vers, úgy, ahogy van. 🙂
Kk
Kedves Janow!
Az sokszor, új eröt tud adni nekünk, ha közbe-közbe elmerengünk. Te pedig ezt szépen le is irtad a versedben. Már Charlotte Bronte idézetéböl is láthatjuk, ez egy normális emberi vonás, csak, a modern ember szégyenli bevallani, pláne ha férfi, Az idézet:
"Akármilyen öregek, csúnyák, megbántottak, elhagyatottak és csüggedtek vagyunk is, amíg szívünkben ki nem alszik az élet parányi szikrája, addig, e kihunyó kis parázs mellett, ott didereg éhesen, kísértetiesen a sóvárgás, elismerés és szeretet után."
üdv. Toni
Ez valami nagyon szép, megnyugtató, átsüt rajta a Nap melege, a rímek gyönyörűen hullámoznak bennem tovább, szóval tetszett.
Hanga
Nagyon szépen megfogalmazott, szép gondolatok, valóban gyönyörű rímekkel. Éppen ezért én balra tettem volna az egészet, mivel a versszakok is szabályosak. (Inkább a szabad formájú verseket szokták középre helyezni.) Egyet hiányoltam, az első két szakasz végéről a pontot.
Élvezettel olvastam szép versedet.
Kata
Gyönyörűen megírt vers… Gratulálok!
Üdv: Sanyi
Köszönöm mindnyájatok kedves sorait!
Szia!
Akár hová száll, nagyon szép!
Szeretettel:Selanne