Néha kiterjesztem a szárnyaimat,
de hiába keresem tükörképed,
magasból látok, de nem hallom lépted,
s amit belőlem elvittél magaddal
az örökké hiányozni fog immár,
ahogy a tavasz illata vagy a só,
az emlékezés az öröktől való,
az az élet előtt együtt töltött nyár…
Az a csengőhangú, zúgó tengerár,
az Idő, a mindent elsöprő folyó,
néha a csend olyan lélekkaparó…
Miért vagyok nyugtalan nélküled már?
Az élő Örökké néha zavaró,
Félek, hogy soha nem lesz már olyan jó…