Bár ne tudnám, hogy a sors milyen elfogult,
Szörnyű kézzel méri rám a pánikot.
A félelem, mint a szél, s mögötte csak borult
egek maradnak. S villámlik, ott,
hol messze még a felhő, de rám csuklik hamar,
s kapkodó kezemmel szívem nyitom felé:
Varrja össze bennem, mi félelmet takar,
s rémületemet mélyen zárja belém,
Így lesz csak erőm menteni, míg lehet,
könny-csalta mosolyommal adni, mit sose kérnél.
míg élünk, szívem csak egyféleképpen szeret,
talán benned dobogva valahol, hogy sose féljél.
2 hozzászólás
Kedves Miléna!
Rég olvastam tőled verset, ez az én hibám, de valahogy más hangvételű versekre emlékszem.
Ezt a verset olyan valakinek írtad, akit nagyon szeretsz, és valami baj van.
Lehet, hogy nem jól érzem, de ebbe a versben sok fájdalom van.
Kedves Harcsa!
Köszönöm, hogy olvastad a verset. Az érzéseid nem tévednek, nem gondoltam, hogy ez ennyire nyilvánvaló.
Miléna