Feleségemhez, Gabikához /Szonettkoszorú W. Shakespeare LXXV. szonettjére./

1.
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
Mit szívem éhsége teérted ízlel.
Bensőm a rejtek s tőled enni kér,
Szerelmem vágya melletted nyugtot lel.
Ki csillagom vagy ábrándjaim egén,
Hol messzeség lángján lobog a tűz,
Édes bájadba szerettem egykor én,
Múlt és jelen ma veled eggyé fűz.
Nyár volt akkor, azon tűnő éven,
Mit felidéz bennem kósza emlék,
Csak sejtés a múlt s hív a végtelen,
Felénk jövendő titkok között lép.
Lettél nekem hűs víz, ami éltet
S tavaszi zápor fűszere a földnek.

2.
S tavaszi zápor fűszere a földnek,
Mi aláhull hosszú vándorút után,
Szívem tőle még ma újraéled,
Mit erény sejtése tőled nekem szán.
Szeretném, ha életünk lenne örök,
Talán e vágyam gyönyöre nem bűn,
Oly messzeségből rohannak az idők
Követve minket ráncok között hűn.
Vérem pezsdül, ha szemem rád tekint
Megpihenve arcodnak vonásán,
Fürkészve hajad göndör fürtjeit
Elcsitul hangom, s nem mozdul a szám.
Szívem benned dobban s értünk remél,
Lelkem miattad örök harcban él.

3.
Lelkem miattad örök harcban él,
Óvva téged töprengő remények közt,
Hol sóhajok táncán beszél a szél
S lombok közt odafönn árnyakat füröszt.
Emlékként regélve egykor volt nyarat,
Mit elfed a zordon, köddé vált múlt,
Mi végtelen útján egyre csak halad
S rajtunk évek ráncaival bosszult,
Titokként vonulva veled s velem.
Arcunk vonása nem olyan mint rég,
Tűnt pillantásod elém képzelem,
Mit rejt a hajdan volt messzeség,
De szívem téged ma nem úgy szeret
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

4.
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg,
Olyan az a szív, mi szeretni nem tud,
Kinek csak díszként telnek az évek,
Benső érzése annak hiába jut.
Drágagyöngy és öröklött kincs az élet,
Ritka remény rezdülő rejtekén
Felmerengve felhők fellege felett
Int pillantásod messziről felém.
Szemem majd téged örökkön dicsér,-
Ha szót fogadunk, megadja Isten,-
Veled a boldogság mindent megér,
Te vagy az életem s földi kincsem,
Érted a végtelent bejárnám én,
Csupa fény és boldogság büszke elmém.

5.
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Veled élek, ki téged szeret s becéz,
Dalaimban érted ott a remény,
Mi csendes alkonyokon szívedbe néz.
Énem oly boldog azért, aki te vagy,
Mert szeretve s törődőn élsz velem,
Édes tekinteted és minden szavad
Bókoknak örök kincse lett nekem.
Rád költöm, mit szívem tollamnak ad,
Teérted zörren meg minden papír
S minden sor, mi kezem alatt halad.
Arcodon mily drága érte a pír’
Neked tudva be költészetemet,
Majd fél: az idő ellop, eltemet.

6.
Majd fél: az idő ellop, eltemet,
Mit a költészet ad, veled összeköt,
Nem akarok szerezni hírt s nevet,
Hiszen az Isten van mindenek előtt.
Nála a hatalom s minden dicsőség,
Akitől téged egykor kaptalak,
És te vagy nekem szívembe zárt emlék
S hozzám messziről hallatszik szavad.
Távozóban van tőlünk minden év,
Mit Isten s az élet nekünk adott,
Emberek közt nekem nincsen szebb név,
Amit tőled hallottam egykor ott,
Hol már a múlt sóhaja int felém…
Csak az enyém légy, néha azt szeretném.

7.
Csak az enyém légy, néha azt szeretném!
E féltett jogot magamnak kívánom,
A hamis valót érted elvetném,
Hozzád bensőmnek szava szól a számon.
Szív öröksége veled eggyé békül,
Csenddel maraszt a megkopott idő,
Annyit ér az élet, amennyit örül
Lényed, mi bensődben elrejthető.
Te vagy az, akire hallgatok én,
Akit a sejtésnek vágya óhajt,
Még pislákol odakint a remény,
Feléd szerelmem szelídsége hajt.
Te vagy az, aki óvja életemet,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet.

8.
Majd, hogy a világ lássa kincsemet,
Ki te vagy nekem e földön egyedül,
Boldog vagyok, ha szád felnevet,
Kit adott az Isten hozzám kincsemül.
E tévelygő idők vakult romjain
Szerelmünk messze múltat felidéz,
Érted ébredtek fel veled álmaim,
Kivel az élet cseppet sem nehéz.
Szemem fürtjeidnek fodrán mereng,
Pillantásodnak édes hajnalán
Létünk öröksége csak a mienk,
Szemednek fénye tán értem vidám.
Tintámnak kéksége terólad költ,
Arcod varázsa csordultig betölt.

9.
Arcod varázsa csordultig betölt
S hunyt szemmel őrzöm tekinteted becsét,
Mit éjben álmom énbennem felölt,
És ha ébredem, hát lehull majd eléd.
Nekünk az élet magában gazdagság,
Mert tudja szívünk, úgy jó, ha szeret,
De lásd, ott van ez elhidegült világ,
Mi eltapos emberi kincseket.
Reményül vagy te minden nap nekem,
Tollam mint mozdul, téged dicsér,
Bennem a szó csak teérted érdem,
Mit vágyamon rejtve neked ígér.
Szeretni téged mindenre van ok
S egy pillantásodért is sorvadok.

10.
S egy pillantásodért is sorvadok,
Én, ki benned leltem örökségemet,
Nem hordott e föld ily gazdagot
Mint én, ki nálad találtam kincsemet.
Így hát felülmúltál te minden reményt,
Mire vágyott bennem ifjúi szív,
Még álmom sem, ily édeset nem ígért,
Minket jövendő messzesége hív.
Te vagy e földön minden vagyonom,
Akit rejtekem oly vágyón szeret,
Szemed tükre mily fényes, ó nagyon,
Tekintet már ennél szebb nem lehet.
Bennem pillantásod vágyakat ölt,
Nincs már, nem is akarok más gyönyört.

11.
Nincs már, nem is akarok más gyönyört,
Tudd, ez élettől mindent megkaptam én,
Mi bennem valaha is felötlött,
Minden oly könnyedén lehullott elém.
Bár harcoltam, de az könnyű volt nekem,
Mert szerettelek rajongva téged
Már akkor, mikor még nem ismert szemem.
Már akkor ifjúságom keresett,
Keresett kutatva, hol a szél dalol,
Lassúnak tűnő örök perceken
Kutattalak, látlak-e valahol.
S megtaláltalak, ma te élsz velem,
Veled életem gyönyörben ragyog,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.

12.
Csak amit tőled kaptam s még kapok,
Csak az kell nekem e földön, semmi más,
Majd ezernyi dal, s ezernyi bók,
Mi tőlem volt és lesz örök vallomás.
Az legyen kettőnk meghitt, édes jele
Csendbe hulló csillagos éjeken,
És majd szél susog árnyain felette,
Amin majd mereng oda fel a szem,
Hová pillantás messzeségbe fut
Végtelen örökségen tűnődve,
Mit érteni csak a szeretet tud,
Mit fogadtam én neked örökre.
Mindenem kincs, és teérted vagyon
Koldus-szegény királyi gazdagon.

13.
Koldus-szegény királyi gazdagon
Felöltöztettél engem új ruhába,
Te vagy, ki nekem éjem, s nappalom,
Láthatod, nem születtem én hiába.
Koldus-énem, lásd, gazdaggá lett tőled,
Mi lehetne ennél zöldebb babér,
Kívánhatnék-e az élettől többet,
Mi hivalkodva csupán csak ígér.
Boldogságom kincse és reménye,
Veled szálltak el a tűnő évek,
Ha szívem ennél többet értene,
Újrakezdődne veled az élet.
Újra szeretni téged oly nagyon…
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

14.
Részeg vagyok és mindig szomjazom,
Én, ki benned találtam meghitt szívet
Ezen a földön s égi csillagon,
Szebb az élet nekem ennél nem lehet.
Már ismerem azt, kit kaptam örökül,
Rejtekemben szívem érted mozdul,
S dobbanása az, mi téged megbecsül
Hajnal világánál, s ha alkonyul.
Hű boldogságot akarva neked,
Mit remélek, hogy majd örökkön tart,
Amit nekünk csak Isten ígérhet,
Aki mit ígér, mindent megadhat.
Tőle, csak Tőle kaphattalak én,
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér.

MESTERSZONETT:
/W. Shakespeare LXXV. szonettje/

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs már, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

/Fordította Szabó Lőrinc/