Felhők a Hargitán

Júniusi vasárnapon, egy délelőtt esett
Az az eset, miből ez a mese kerekedett.
Bajszos, mokány székely gazda kémlelte az eget,
Fog-e esni, me’t hát bizony réges-régen esett.

Rétje füve lekaszálva, talán meg es száradt,
Amit majd a hosszú télen szálazhat az állat.
Ám ha jön egy nagy zivatar, s a szénát elveri,
Oly nagy a kár, a gazdaság tán ki se heveri.

Széna nélkül, egész télen nem él meg a jószág!
Így telelni, azt gondolta, egyszerű botorság.
Tej nélkül meg a család es csak éhkoppot nyelhet,
Fel sem cseperedhet így a sok toprongyos gyermek.

Nincs mit tenni, hiába van ma ünnep, vasárnap,
Szorít a gond, ez a munka egy percet sem várhat.
Meg kell csinálni a szénát fenn az esztenában,
Ott lesz jó helyt a friss széna a csűrnek hídjában.

Ami pedig a jó Istent illeti: megkérem,
Bocsássa meg, hogy nem hallom, mi szó a szószéken.
Bépótolom, bé én biza, talán nemsokára,
De most nekem fel kell menni, fel az esztenába.

Felhőt látok a hegy felett, tarajost, fehéret,
Védenem kell, tán jégtől es, a jó eleséget.
Jó az Isten, megsegít, és biztos meg es érti,
Még ha a hetedik nap szentelését es sérti.

Gyere fiam, gyere Ábris, menjünk fel a rétre,
Szedjük essze a friss szénát, gyűjtsük fel estére.
Rakjuk hídba, s ami nem fér, rakjuk ágasfára,
Ügyeskedjünk, kerüljön a szénánk kalangyára.

Édesapám!- mondá Ábris szerény-reménykedve
Leplezendő, mintha ehhez nem es volna kedve:
Vasárnap van, miseidő, hogy menjünk a rétre,
Édesanyám pedig tudom, vár minket ebédre!

Nincsen mise, nincsen ebéd, kapjad magad gyorsan,
Csak annyit várj, hogy kucsmámat fejembe suppantsam.
Megesszük majd elfáradva este az ebédet,
Vedd válladra te es gyorsan villád, s gereblyédet.

Szólt a parancs, nincsen mentség, indulni kell mégis
Villával, és gereblyével a főutcán végéig.
Kik misére szemközt jönnek, néznek furcsán rájuk,
Mintha nem volna nekik elég vágott dohányuk.

Köszöntésképp kucsmáját megbillenti a gazda,
Mindenkinek ezzel mintegy viszonzást es adva.
Nem néz jobbra, nem néz balra, csak menyen előre,
Jószágára gondol, a szénával telelőre.

Kiérnek a faluból, és másznak fel a hegyre,
Remélik, hogy elvégeznek, míg beesteledne,
Aztán egyszer a gyermek csak megtöri a csendet:
Azt hiszem, ma gagya nélkül üdvözölték kendet!

Aztán fiam, kedves Ábris, azt miből gondolod,
Hogy amiként mondod, eppe’ úgy es áll a dolog?
Miből gondolom én, hogy a gagyát fel nem vette?
Abból, hogy a nadrágját es otthon felejtette!