Féltelek és félek

Bennem élsz és
bennem hagysz nyomot,
épp ahogy a fellegvárakból
megmaradt romok.

Örökké zúgó szakadatlan élet,
nyugvó-nyugtalan beteljesülés,
halál ha harsona,
szemed hoz enyhülést.

Sosem volt és sosem létezett,
illúzió időgép és
robot pillanat,
egy sóhajnak álma végül megmaradt.

Nyakam köré kúszó reszkető kezek,
fölös törtetés
habzó szájakban kín vagy büntetés
ott ahol a bennem rothadó csoda,
férgeknek vetett
angyalok szava.

Nyomorod és Istened milliónyi vágy,
sosem szűnő- benned rezgő tenni akarás.
Szűnő-fogyó elsorvadó élet,
mészárszékkel kapkodó hibák,
kigúnyolt remények.

Alkonyba réved már a szemed,
reszket vagy simogat
az alkotó,
tenni tudó kezed.

Kellene időtlen idő,
ezer év és a szárnyaknak örök vágyai,
Nézd fukar való,
maradnak egy sóhajnak álmai.

Itt élsz,
a pillanatnak élsz és bennem hagysz nyomot,
itt a ,,Van” ,
velem a ,,Volt”;
veled a ,,Lesz”
és velünk a fellegvárakból eltiport romok.

Bennem élsz és bennem létezel,
sosem követelsz
csak jársz,
lélegzel és csodát imádva teszel.

Itt vagy értékkel fel nem mérhető,
pusztuló- rothadó anyag;
valahol semmi,
bennem gyémánt és smaragd.

Szemünk,
kezünk, leheletünk,
mind a gyilkos pusztulásba réved,
nem titok,
hogy féltelek és félek.

Itt lüktet ma bennünk,
a szertefolyó élet,
pusztuló és vérző,
régi szenvedélyek.

Itt élsz bennem folyton pusztuló,
sanyarú úgyis- rothadó anyag,
a világnak semmi,
szívemnek smaragd.

Pusztulásé lesz a
bátor-csendes élet,
nem titok,
hogy féltelek és félek.

Mégse szólj,
mégse kérdezz,
ma is csodát tesz majd,
egyetlen szavad,
ha szeretet a bennünk rezgő,
pusztuló anyag.

Ne szólj,
ne ígérj,
fogd a reszkető kezem,
figyeld a pillanatot
hisz én nem tudom,
legyőzni a pusztuló bánatot.

Bennem élsz és én
mindig benned élek,
a világnak semmi
a szívemnek smaragd,
minden pusztuló nappal,
ébredsz és a Szeretet hírnöke vagy.

Pusztulásé lesz a bátor –csendes élet,
nem titok, hogy féltelek és félek.
Vágyaink mégis csodákat remélnek,

Te bennem, és én Benned élek.