Fény kopog az ablakon

Sarkon fordult a nyár,
de magával nem vihet,
nem hagyom.

Hiába hull alá levél,
fény kopog az ablakon,
őszi fény,
s ha nem talál,
meglapul a fák tövén,
kivár.

Enyém izzó kályhacsőben,
az esőtől duzzadt földön,
havas platánok ágain,
szemhéj alatt,
kormot lehelő éjszakában,
mikor a házak
gyászruhát hordanak,

mindig enyém,
télben, tavaszban,
őszben nyárban,

ha kell,
magamhoz láncolom,
vele töltöm vánkosom,
szekrényemet,
az ágyam alját,

de tőlem el nem oson,
mint befőttet
elteszem,

enyém a fény,
ha könnyen is,
ha nehezen,

mindig övé
ablakom.