páncélján egy érzés,
letűnt szenvedéllyel
küzd a nyűtt jelen
(de hol az életem?)
lám: megfakult fénykép,
melyről a múlt hunyorog,
rajta még remény vagyok,
arcomon öröm-nyomok,
látszik: boldog vagyok
de gyorsan elosont
minden jó, s körbefont
a bánat – mint ágat
őserdőn a millió lián –
tőle lelkem elszáradt
most vagyok semmiért,
létem csak ennyit ért,
a végzet rálegyint
– a hiány itt sivít –
nincs sehol – hiába kérem
így bután ballagok,
sáros utak vezetnek,
zápor mossa arcom
(soha nem feledlek)
4 hozzászólás
Ne búsúlj, hisz valamikor boldog voltál, néha tényleg csak ez élteti az embert, de ne add fel, még lehetsz boldog. Ezt kívánom!
Barátsággal Panka!
Szia Éva!
Szomorú a versed nagyon szép is. A Nagy veszteség ami ért Téged, biztosan feldolgozni sem könnyű.Én is csak azt tudom írni ne add fel.Nem szabad.A boldogság nem kerülhet el.Kívánom a legjobakat ehhez.Tudom nehéz de megéri:-))
Szeretettel:Selanne
Gyönyörű verset írtál! Finoman diszkrét vagy, mégis nagyon intenzíven közlöd az érzelmed.
Gratulálok!
Köszönöm szépen Nektek 🙂