A könny és a szerelem egymásnak született,
nem is szeret igazán aki könnyet sosem ejt,
addig vagyok boldog, míg van kit szeressek,
ha fogod kezemet, öröm tölti meg szívemet.
Rád gondolok mindig, s ha távol vagy félek,
ha egyszer meghal a remény, vele hal a lélek,
akkor már az égen szivárványt sem láthatok,
nem keringenek köröttem többé már sóhajok.
Fogd kezemet kezedbe, többé el ne engedd,
ahol boldogság van, ott a szív nem szenved,
soha nem gondoltam, hogy ilyen szép az élet,
mióta ismerlek, élnek bennem még remények.
A sors kegyes volt hozzám és utamba ejtett,
oly szép, mikor csókodat a számon felejted,
az égen csillagunk is sokkal szebben ragyog,
ő is tudja, hogy veled milyen boldog vagyok.
Szeretnék tiéd lenni egy csendes kis szigeten,
ahol nem bánthat bennünket a világon senki sem,
szeretnék csüngeni mézédes ajkadon,
s, hogy örökre magadhoz ölelj, csak azt akarom.
Forró csókjaid festik nekem kékre az eget,
nélküled már nem is kell többé nekem az élet,
csillogó szemed színétől egyre barnábbak a fák,
kis szívemnek csak veled lehet kerek a világ.
2 hozzászólás
Nagyon szép szerelmi vallomás, bár valahogy az utolsó versszak… igazából nem tudom mi bajom van vele. Rímmel is, a szótagszám is stimmel, valahogy mintha mégsem tartozna a vershez. De egyébként tetszett! Szép, gondolatokkal teli. Szerettel Era
Kedves Scherika lehet, hogy igazad van, nem tudom. Nekem így jött. :-))
Köszönöm látogatásodat, kedves szavaidat.
Szeretettel: Györgyi