Néha azt képzelem,
Hogy nem is létezem.
Nem vagyok jelen e földi létben.
Csak a legmerészebb képzeletben.
Szeretnék láthatatlan lenni.
A szélell együtt repülni.
Megérinteni a felhőt és a napot.
A kövér holdat s a millió csillagot.
Eltűnni az éj sötétjében.
Megpihenni az álmok ölében.
Hol minden olyan amilyennek képzelem.
Hol nincs sírás és nincs félelem.
Igen én az életem,
Mindig így képzelem.
S ha becsukom a szemem,
Úgy érzem nem is létezem.
Egy szép napon,tudom,
Valóság lesz minden álmom.
Az összes csillagot közelről láthatom.
S a messziségben önmagam megtalálhatom.
Hány titkot rejthet a végtelen?
Túl kicsiny vagyok mindezt nem érthetem.
De az ajtót egyszer úgy is meglelem.
Az kinyílik,s a titkot megérinthetem.
De addig,sokszor képzelem,
Hogy talán tényleg nem létezem.
Hogy aki itt van az nem is én vagyok.
Valahol épp most születek vagy meghalok.
5 hozzászólás
Tartalmilag szépen felépített, tetszett. Talán formailag annyit ha megengedsz, nem fontos hogy erőltesd a rímeket, attól még lehet ritmusa, dallama egy versnek. “…tudom…álmom…láthatom…találhatom. stb…
Köszönöm és elfogadom az építő kritikát.
Van még mit tanulnom :))
Szerintem csak a szótagszámta figyyelj, hogy dalamos legyen, amúgy a rímmel nem kell törődni, az csak plusz!
🙂
Szépen fel lett építve a vers, tényleg ne törődj a rímekkel, az akkor jó, ha magától jön. Nem erőltetéssel.
Kedves Anubis!
Nekem nagyon tetszett ez a vers, igazán magával ragadott! Teljesen át tudom érezni a vers hangulatát! Örülök, hogy olvashattam!
Üdv.: Amooren