Földünkön háborúk dúlnak…

Földünkön háborúk dúlnak
a felszínen s az alatt.
Harcmezőn gyermekek halnak,
Csupán egy esélyünk maradt.

Meg kell fékezni a háborút,
miből nem vezet ki béke-út,
Háborúnak így nem lesz vége,
Ó, fogjátok már fel ezt végre!

Háború csak háborút szül,
Fékezésére nincs idő.
Minden perccel tovább hevül –
elvész az áhított jövő.

Mire jó a véres háború?
Nehéz a kérdés, tudatlanok?
Kire hull majd halálos ború?
Rátok nem. Hisz irányítotok.

Nincs már béke, se szeretet,
csak háború, mely eltemet.
A jövőben… Szörnyű helyzet –
Élni fog az emlékezet.

Azoknak nem, kik nem érzik át,
a szülői szívek fájdalmát.
Könnyű kimondani: háború.
Jelképe: virágos koszorú.

Ne veszítsenek a szülők!
Ne veszítsenek gyermekek!
Ne legyenek hős bábuk ők!
Ne éljenek a félelmek.

Mert megszakad, a megrepedt szív.
Leomlik a családi boltív.
Mert bérgyilkosokként jönnek el,
hogy megtegyék azt, mit nekik kell.

Háború, mire kell nekünk?
Hogy vérbe fúljon a szívünk?
Hogy több életet veszítsünk?
Hogy mondhassuk, hogy nyertünk!

Hogy az ember végre törjön meg.
Úgy ahogy a terhes föld remeg.
Hogy diadal-ittasan éljük
a megszerzett békés, életünk.

Háború veszteségeit,
családok szenvedéseit
pótolni lehetetlenség.
Inkább jöjjön el a csúf vég!

Ha már ilyen szépen, idáig tudtunk süllyedni,
gondolkodás nélkül, „észrevétlenül”.
Hogy értelmetlen harcokon haltak a nemzet gyermekei…
Gondolkodjuk! Reméljünk, hátha sikerül!