Forgószél

Előttem az úton forgószél támad,
játszva visz levelet, s egy-egy apró ágat.
Bővíti sugarát, hízik a tölcsére,
porszemcsék rakódnak pörgő kötényére.
Középen a kráter nyugodtnak látszik,
benne a zárt fény a széllel vitázik.
Szeretné, ha a forgás kissé lelassulna,
ha e szürke, vert por világosabb volna.
De a makacs vihar, ereje teljében,
hahotázva sürög, bízva erejében.
Az ember is ilyen harminc éves korban,
nagyra törő álmát nem tartja akolban.
Képzelet és tett: egymás után állnak,
s jóformán egyszerre indulnak világnak.
Ha nehéz egy-egy jó terv, megtoldja erővel,
bővelkedik benne, bírja még tüdővel.
Hiszi, hogy az élet szül majd új életet,
fellángoló vágyat, módos reményeket.
Ám a múló élet, ahogy a forgószél,
csak röpke pillanat, folyvást szűkülő tér.
Mert láttam már én is vad vihart múlni,
bősz üvöltéseket sóhajjá csitulni,
hol a bánatba fúló, ráncos-képű szándék
már rég nem lehetőség, már rég nem ajándék.
Hol sírva hantolnak minden új tervet,
mely célba ért érzést sohasem ismerhet.
Mert szellővé fakul egyszer a szélvihar,
elszárad éltünk is, mint az őszi avar.
Majd fáradt búval bámul múltja mögé,
s gyűjti az emléket bölcsen maga köré.