Friedrich Schiller:
Das Geheimnis
Sie konnte mir kein Wörtchen sagen,
Zu viele Lauscher waren wach,
Den Blick nur durft ich schüchtern fragen,
Und wohl verstand ich, was er sprach.
Leis komm′ ich her in deine Stille,
Du schön belaubtes Buchenzelt,
Verbirg in deiner grünen Hülle
Die Liebenden dem Aug′ der Welt.
Von ferne mit verworrnem Sausen
Arbeitet der geschäft′ge Tag,
Und durch der Stimmen hohles Brausen
Erkenn′ ich schwerer Hämmer Schlag.
So sauer ringt die kargen Lose
Der Mensch dem harten Himmel ab,
Doch Ieicht erworben, aus dem Schoße
Der Götter fällt das Glück herab.
Daß ja die Menschen nie es hören,
Wie treue Lieb′ uns still beglückt!
Sie können nur die Freude stören,
Weil Freude nie sie selbst entzückt.
Die Welt wird nie das Glück erlauben,
Als Beute wird es nur gehascht,
Entwenden mußt du′s oder rauben,
Eh dich die Mißgunst überrascht.
Leis auf den Zähen kommt′s geschlichen,
Die Stille liebt es und die Nacht,
Mit schnellen Füßen ist′s entwichen,
Wo des Verräters Auge wacht.
O schlinge dich, du sanfte Quelle,
Ein breiter Strom um uns herum,
Und drohend mit empörter Welle
Verteidige dies Heiligtum. |
Friedrich Schiller:
A titok
Nem hangozhattak el szép szavak,
Figyelte ezer tekintet,
Így a szemét kérdezhettem csak,
De megértettem, mit intett.
Halkan jövök, adjad a csended,
Dús levelű bükkfa-sátor,
Kell zöld burkod, hogy elrejtsed
Szerelmes párt a világtól.
Távolról zavaros zúgással
Idehallik a szorgos nap,
És a hangos, tompa búgásban
Kalapács keményen lecsap.
Sanyarú sorsok az ilyenek,
Embernek nem könnyen adják,
Ám könnyű, ha önként, istenek
Öléből hull a boldogság.
Ne halljanak mások ily zenét,
Hogy hű szerelem boldogít!
Csak keseríti a más kedvét,
Akit öröm sosem hevít.
Boldogsághoz a világ gonosz,
Zsákmány, vadásznak reája,
Úgy jutsz hozzá, ha rabolsz, vagy lopsz,
Míg irigység el nem zárja.
Lábujjhegyen jön, lopakodón,
A csendet kedveli, s az éjt,
Majd fürge lábon tovaoson,
Ha meglát árulást, veszélyt.
Ó, fonjál körbe finom forrás,
Széles folyamként ölelj át,
Bősz hullámod kivéd rontást,
Őrized szentség hatalmát.
(fordította: Tauber Ferenc) |
2 hozzászólás
Kedves Feri!
Tetszéssel olvastam a fordítást. Engem most leginkább ezek a gondolatok fogtak meg:
“Ne halljanak mások ily zenét,
Hogy hű szerelem boldogít!
Csak keseríti a más kedvét,
Akit öröm sosem hevít.”
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm, kedves Rita!
Schiller-t nekem nehéz fordítani. Goethét sokkal könnyebb. Ennél a versnél is úgy volt, hogy rengeteget küszködtem a formával és a megfogalmazással, mert a tartalmi hűség a legfontosabb, de magyarul is versként kell hangoznia, megjelennie. Pl. a német olvasó rögtön tudja az első sorból, ki az, aki egy szót sem szólhatott: ő, a lány. Ezt a magyar csak így, körülírva tudja kifejezni, de az rögtön elvesz legalább három szótagot, míg németül csak egy szó(tag). Ezért a magyarban a második sorban is másként kellett kifejezni, hogy a “fülelőkből sok volt”. A felületes szemlélő ebből csak azt látja, hogy a megfogalmazás más, pedig ugyanarról a tartalomról van szó. Ez nem olyan, mint amikor valaki hozzákölt.
A 3-4. sorban Schiller a “pillantását” kérdezi és megérti, az mit “beszél”. De ugyanezt fejezi ki, hogy a “szemét” és “mit intett”.
Ne félj, nem folytatom a fordítói nehézségek sorolását. De azok végig folytatódnak az egész vers alatt. Azaz: a sokat emlegetett “gúzsba kötve táncolni” végig fennáll. Itt is. Különben jó vers, remélem magyarul is.
1797-ben írta.