Köd van.
Kezek nyúlnak felém, de a sűrű homály nem engedi látni őket.
Érzem: elveszek.
Süllyedek.
Észrevétlen szenvedek.
Átkozhattok, gyűlölhettek…
Már nem érezlek titeket.
Szavatok többé nem hatolhat át az önnön tudatom által megteremtett bűvös falon.
Áttörhetetlen akadályt próbál leküzdeni, aki megpróbálja.
Megfojt a rám leselkedő magány…
Ködben fulladozó, titkos énem, torkomból feltörve, könnyálarcban vergődve küzd az életbenmaradásért.
De a Titok, minek birtokában vagyok, már fogcsikorgatva várja keserves halálomat.
Szétfeszíti lényemet, de tehetetlen vagyok, ezért engedek.
Gyenge jellemem küzd ellenem, ám próbálkozása sikertelen:
Csendfalam áttörése akaratlanul rémít meg, s oly bizonytalan énem elűzi azt, ki még szeret.
Fojtó a köd…
De feloszlik majd…
Ígérem…
3 hozzászólás
Szia!
Egy kicsit félve olvastam soraidat. de azt hiszem az utolsó sorokban benne van minden amire vágysz és amit szeretnél saját magadtól! Szerintem azzal, hogy leírtad egy kicsit előbbre jutottál a megoldáshoz is. Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Köszönöm a hozzászólást!
Kétségbeesést tükröző versedet tartalmilag nagyon jónak tartom. Formailag azonban nem javaslom, hogy ilyen hosszú sorokkal írjál verset. Ez még a szabad formánál is nagyon lerontja a vers külsejét. Nyugodtan lehet több sorba szedni a szabad verseknél, ha több a mondanivalód.
Öröm a számomra, hogy más, főleg fiatalokkal szemben, betartva a szabályokat, rendes mondatokba foglalod a szöveget. Egyetlen elírást találtam benne:
"Gyenge jellemem küzd ellenem, ám próbálkozása sikertelen-" Itt érthetetlen a vévén, a kötőjel használata. Gondolom, tudod, hogyan lehet a föltett munkáknál javítani.
Írjál sokat!
Szeretettel: Kata