Georg Heym: Robespierre
Er meckert vor sich hin. Die Augen starren
Ins Wagenstroh. Der Mund kaut weißen Schleim.
Er zieht ihn schluckend durch die Backen ein.
Sein Fuß hängt nackt heraus durch zwei der Sparren.
Bei jedem Wagenstoß fliegt er nach oben.
Der Arme Ketten rasseln dann wie Schellen.
Man hört der Kinder frohes Lachen gellen,
Die ihre Mütter aus der Menge hoben.
Man kitzelt ihn am Bein, er merkt es nicht.
Da hält der Wagen. Er sieht auf und schaut
Am Straßenende schwarz das Hochgericht.
Die aschengraue Stirn wird schweißbetaut.
Der Mund verzerrt sich furchtbar im Gesicht.
Man harrt des Schreis. Doch hört man keinen Laut. |
Georg Heym: Robespierre
Maga elé dünnyög. A szeme borult,
a kordén szalma. Száján fehér nyál.
Beszívja pofája résén, és nyel.
Pőre lába két rúd közé beszorult.
Ha zöttyen a kordé, mindig lehuppan.
A lánc a karján akár csörgö-zörej.
A vidám tömegben gyermeki röhej,
Anyák tartják őket, fent a karjukban.
Lábát csiklandozzák, nem reagál.
Megáll a kocsi. Felnéz, figyelik.
Utca végén sötét emelvény áll.
A holtsápadt homlok verejtékezik.
Eltorzul a kemény arcon a száj.
Sikolyt várnak, de hang nem érkezik.
(fordította: Tauber Ferenc) |
2 hozzászólás
“A vidám tömegben gyermeki röhej,
Anyák tartják őket, fent a karjukban.”
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm, Rita!