Giza könyve

Édesanyám, Darnyi Gizella emlékére

Annyi mindent megírtam már rólad, de ezzel a könyvvel még tartozom neked
klasszikus és szabadversek hömpölygő áramlataiban emlékeztem évtizedek óta rád
sokszor lehullott rólad minden lepel, minden egykor elfelejtett szó, minden gondolat,
de ezzel a könyvvel még tartozom neked; tartozom s a tartozást illik megadni.
Tudom, megint mondják majd, hogy egy helyben forgok, csak körülötted
s nem tudok kilépni árnyékodból, nem baj, ne törődj vele.
„Uram, ne ródd fel nekik bűnül!”- Jézus is ezt kérte az Atyától, én is ezt kérem tőled mama.
Emlékszem, fiatal gimnazista voltam, veled kószáltam abban a szlovák faluban,
hol egykor lagzid volt, szinte minden utcában rokonunk lakott, megálltunk az egyik ház előtt
a kapuhoz jött egy idősödő férfi. téged látva összecsapta két kezét:
– Nini a Giza!- kiáltott fel boldogan. Beszélgettünk, később megkérdeztem, ki volt ő?
– Egykori udvarlóm, kérőm, melyet kikosaraztam az asztmája miatt
és egy féllábú susztert választottam helyette- apádat-, aki a hatvanat sem élte meg…
Tudom mama, mindent elmeséltél; hogyan cipelt magával Nógrádba,
hogyan dobta sutba szerszámait, hogyan járta az országot egy jóslókönyvvel kezében,
hogyan hunyt el három hónappal születésem előtt negyvenhat augusztusában,
hogyan adogattad el fillérekért a kaptafákat, kalapácsokat, bőröket,
hogy enni tudj adni bátyáimnak, nővéreimnek, később nekem…
Annyi mindent megírtam már rólad, de ezzel a könyvvel még tartozom neked
lehet, hogy soha nem tudom visszaadni azt a sok szeretetet, melyet rám pazaroltál
lehet, hogy mégis kevés volt a sok szonett, szabadvers, bár próbáltam velük
szobrot állítani neked, talán még állnak talapzatukon, talán még kibírják a sok vihart,
mely kavarog bennem, talán nem dönti le sem a jelen, sem a jövő,
talán mégis érdemes volt koptatnom a tollat, fogyasztanom a tintát, papírt…
Emlékszem ( bár ez már fájó, örök, sárguló pergamenre vésett mély seb )
elmúlásodra is, mikor- akaratomon kívül- nem lehettem melletted,
mondták, utolsó percedig az ajtót figyelted, mikor lépek be rajta, de messze voltam,
egy pesti színház fényei vonzottak, de fenn a színpadon az este egy versem rólad szólt
később már csak egy Rekviemre tellett tőlem, sajnálom mama…
Annyi mindent megírtam már rólad, de ezzel a könyvvel még tartoztam neked
tudom, elolvasod ezt is, mint a többi versem, fogod még tollam erősen, ki ne essen kezemből,
s mielőtt én is elindulok hozzád- merem remélni- abba az országba, hol te vagy
lesz időm becsukni, szépen a mulandóság polcára tenni, hol már nem éri por
s a szeretteimet nem éri majd könny, fájdalom…