Gőg

Szívedet ezer darabra töröm,
kockáit kávémba szórom
és úgy szürcsölöm.
Milyen édes!
Minden éjjel
iszom ezt a fekete mérget
és virrasztok,
hogy ne kelljen álmodnom véled.
Hófehér, holt „arcodon
egy mosoly ringott
s én tudtam titkon:
rab vagyok s bolond.”
Rabja vagyok önmagamnak
foglya pedig neked,
mert nem szerettelek,
de kellettél nekem.
Nem látod, hogy folyton szánlak
s egy percet adok alamizsnának.
de azt a csontot ne ereszd el!
Őrizd varázsszerekkel:
bájjal, mágiával,
ragad magadhoz a percet,
amit holnap már sehol se lelhetsz.
Az a perc lesz az életed,
amit együtt töltünk
de csak te élvezed,
szívod magadba, mint szúnyog a véremet.
És akkor én már szótlanul
ízelgetlek sótlanul,
az Úr sem egyesít,
mert az illatod már nem lelkesít
s hallgatom, ahogy messze sírsz
mert nem leszek veled,
de az az átkozott lelkiismeret!
Talán visszajövök egy köszönömre,
hogy bemutattál az örömöknek
de átkozlak,
hogy elvesztek reményeink:
nekem perceim, neked éveid.