Egyet lép a tél és itt a tavasz,
tűbe fűz a szél, majd eloldalaz.
Tegezből nyílvessző lő, fa falaz,
vigyázz még eltalál, igen ravasz!
A lép mézre vár- gyorsan építik, –
nektárból készítik szorgos méhek.
Fűz nézi magát patak tükrében, –
kacag, hisz szelíd szavak szédítik.
Boldoggá teszlek- szól a gondolat,
Ó, vajon miért bánt, hogy most tegez?
Egy csekély szó engem így megsebez?
Hisz van ennél gond, sokkal komolyabb!
Boldoggá teszlek- szól a gondolat, –
az sok kis pillanat! – véli vén fűz. –
Én is téged! – s szívében régi tűz:
– Ó, nézd, a nyár már bimbót bontogat?
Gondolataim nyomában járok,
lassan elnyűvöm a régi cipőm.
Aztán egyszer, ha lejárt az időm,
odafentről vigyázok majd rátok.