Gondolatok a rakparton

Nekem álom kellett,
jégre tűz, olvadj bánat,
hiába kívántam hármat,
egy se teljesült.
Nem kaptam, pedig adtam,
szót a némuló világnak,
fényt a sötét éjszakának,
csillag, gyémántragyogást,
egy életet, semmi mást.

Mikor folyóba léptem,
zavaros vízében,
hullámokká tőrt
Nap festette képem.
Halak úsztak, rám se néztek.
Idegen voltam otthonukban,
nem vigyáztam,
kagyló vágta lábam,
vérem lassan csepegett.

A vén hídról nevetett
egy árnyék, ki volt, nem tudom,
majd szétfoszlott alakja,
a habok futottak alatta.
Nem is csobbant, csak eltűnt,
mint álom a hajnali fénybe,
talán ott se volt, talán képzeltem,
mégis, mintha fájna, könnyeztem,
és az akarat gyengülni látszott.

Már nem akartam elmerülni,
a rakpart lépcsőjén egyedül ülni.
Repülni akartam, felhőkkel játszani,
elbújni mögé, senkinek se látszani,
fekete folttá lenni, üres semmivé.
Rájöttem, talán nem is vagyok,
és nincs semmi fontos, mit itt hagyok.
Jövőbe kell lépni, járt utat, járatlanra cserélni,
talán akkor, kedvét leli bennem újra az élet.