Gondolatrabságban nincsenek falak,
stíluskerítésnél szállnak a szavak.
Múlttól kapnak erőt jelen szárnyain,
versszak-testrészekben véráram a rím.
Magamra feszítek idő-rácsokat,
rajta a valóság meg-meglátogat,
mint mikor nap dob le felhőtakarót,
elégetve rosszat tár fel rosszat, jót.
Gondolatbörtönben bontom csomagom,
sorsok millióit versként fogyasztom,
megköszönöm. Zárkámban lépegetek,
szűk sorban koccannak gyenge ütemek.
Gondolatrabságból néha kitörök,
szabadon dalolom, hogy a vers örök.
Testem-lelkem piheg, még egy szalmaszál,
kész poezis-fészkem, vár még újabb nyár!