Szarvasok szemébe nézek,
örökkön örökké fájok,
levedlik kékje az égnek,
fekete szennyes, besároz.
Vonaglok deres füvektől,
pocsolyák bűzétől hányok,
testem hemzseg a nyüvektől,
eltemet köddel az árok.
Üszkös ágakra kiülnek,
nappali fényben a baglyok.
Szeráfok zenéje fülüknek
a csettegő denevér hangok.
Farkasok felemelt fejjel
némán merednek a holdra
dalolni egyiknek sincs kedve,
gyász-fájdalom mindegyik torka
Siratja bocsát a medve,
elvitte az emberi horda,
"a lánc, mintha közelről csengne!"
Vére csorog a nyomukba.
Ma este meghalni készül
erdő, az állat, az ember,
harang zúg megszakadásig
harag dúl, gyász ül szívemre.
4 hozzászólás
HÚ…HÁT CSAK HÁPOGOK EZEK UTÁN VAGY INKÁBBKÁROGOK.
Nagyon nagyot, kiemelkedőt alkottál.
Köszönöm szépen Andrea az olvasást és a kedves véleményednek is nagyon örülök versemnél. Már azt kezdtem hinni, hogy valamit nagyon elrontotta meg a versben…üdvözlettel:b 🙂
Kedves Barna!
Ez aztán éj-sötét, komoran vadregényes, elemien lüktető.
"Üszkös ágakra kiülnek,
nappali fényben a baglyok.
Szeráfok zenéje fülüknek
a csettegő denevér hangok."
Nagyon kifejező képek, erősen ható sorok.
Üdvözlettel: Laca
Köszönöm szépen Laci,hogy olvastad a versem. Örülök ha tetszettek gondolataim. Üdvözlettel::b 🙂