Gontolatokba zárt élet

Szürke ruhás hajnal int búcsút az éjnek,
napok telnek, s hamarosan vége az évnek,
hűvös ágyon ülve, ölemben a kezem,
jó lenne megszólalni,… de mégsem teszem.

Göcsörtös ujjaim, mint kiszáradt ágak,
folyton csak egy kedves érintésre várnak,
egykor selymes bőröm ma már csak álom,
erek rajzolódnak a vékony hámhatáron.

Gondolataim, mint elszabadult rabok,
messze suhannak, s én mégis itt vagyok,
mennék ha tehetném,… de sajnos nem lehet,
testem ágyhoz szegezve,… vigyázzák szellemek.

Öreg csontok mögé zárt poros kis élet,
a gondtalan fiatalság is semmivé lett,
mert az élet csapjából az ital csak csepeg,
s érzem, ahogy napról napra kevesebb leszek…

És a tűnő idő borzalmas ítéletet szab,
az elmúlás madara új áldozatra csap,
de a kivégzés egyelőre mégis elmarad,
mert bár a test szenved, mint roskatag rab,
míg elméje szárnyal, s a lélek szabad,
addig számára mindig új remény fakad.