Gottfried Keller: Esti dal

Ablakocskáim, kedves szemek,
Régen már, hogy nékem fényletek,
Hagyjatok sorjázni képeket,
Úgyis egyszer elsötétletek.

Fáradt pillám egy napon bezár,
És a lelkem nyugszik végleg már,
Nyűtt sarum többé sehol se jár,
S rám egy láda mély sötétje vár.

Felvillan pár szikra tüze még,
Két kis csillag fénye bennük ég,
Sápadoznak, s jő rájuk sötét,
Lepkeszárny felejti így röptét.

Mégis járok esti tájakon,
Hunyó csillag társul utamon;
Óh, szemem, mi pillád közt oson,
Világ kincsét idd – túlcsordulón!

(Fordította: Szöllősi Dávid)
2024. február 11.

________________________________

ABENDLIED

Augen, meine lieben Fensterlein,
Gebt mir schon so lange holden Schein,
Lasset freundlich Bild um Bild herein;
Einmal werdet ihr verdunkelt sein!

Fallen einst die müden Lider zu,
Löscht ihr aus, dann hat die Seele Ruh;
Tastend streift sie ab die Wanderschuh,
Legt sich auch in ihre finstre Truh.

Noch zwei Fünklein sieht sie glimmend stehn
Wie zwei Sternlein innerlich zu sehn,
Bis sie schwanken und dann auch vergehn,
Wie von eines Falters Flügelwehn.

Doch noch wandl ich auf dem Abendfeld,
Nur dem sinkenden Gestirn gesellt;
Trinkt, o Augen, was die Wimper hält,
Von dem goldnen Überfluss der Welt!